Sóvári Mónika

Elromlott a szamitogepem… uj, beszerzes es beuzemeles alatt.

A nő leült a fotelba. Éppen az ablakkal szembe. A kertben sötét volt, csak az ottfelejtett Hold világított. Bizonyosan ott kellett felejtse az Isten, hiszen aznap az egész Világ meghalt. Isten is. Minden kiürült, kiüresedett, bezárt, eltűnt, vége, megszűnt létezni, akárcsak ő ott a fotelben. Csak a Holdat felejtette ott valaki… Úgy világított mint egy végső, felkapcsolva hagyott izzó, amit az utolsó távozó majd lekapcsol, mielőtt elmegy, s ezzel borul végleg sötétség a Világra.
Lassan hátradőlt, ruhája nesze mély sebet vájt a csendbe. Felhúzta lábait és lehunyt szemmel megpihent. Most értette csak meg, milyen mámorosan fárasztó, folyamatosan lüktető, egyetlen pillanatra sem szűnő boldogságban élt eddig. Most, hogy megpihent belőle.
Fájdalomkígyók csúszkáltak a testében, de a végzetes marás már a halálhír pillanatában megesett. Csak az volt a kérdés, mikor hat a méreg.
Úgy döntött soha nem kel fel többé a fotelból.
Eleinte még kiment a mellékhelyiségbe, hogy elintézze a dolgát, de mivel ételt, italt nem vett többé magához, egyre ritkábban volt szüksége. Teltek a napok, kínozta az éhség, gyötörte a szomjúság, de egyik sem jobban, mint a férfi hiánya. Egyre hosszabb időkre aludt el, és a teste is gyengült. A mellékhelyiségbe sem járt már ki.
A férfi képe néha átsikított rajta, de aléltan nem tudta már eldönteni, mi is a valóság, s mi nem az.
Aztán már remegett, nyögött és fájdalmasan felsírt, de nem mozdult.
Majd’ két hetet ült az elmúlás ölében. Azon az estén a Hold elé sötét felhő úszott, lekapcsolva azt. Hirtelen elsötétült a Világ.

Woman in rocking chair

Dömötör a nagyobbik fiam. Tizenegy éves. Küzdelmes egy kapcsolat a miénk. Ma például azzal állt elő, hogy zöldre festi a haját és szemöldök-ékszert furat magába, hátha kirúgják az iskolából emiatt, és akkor nem kell járni. Petíciót ad be, a “gyerekek szabadságának korlátozása” címén, mely “korlátozás” tulajdonképpen a tonnányi házi feladatot jelenti. Merthogy neki senki ne mondja meg, mit tesz az iskolán kívül, a szabadidejében. Viszont be akarja számoltatni a tanárokat, hogy ők vajon mit tesznek délutánonként. Ha számon kérik tőle a házi feladatot, szíve szerint ezt válaszolná: mi közöd van hozzá, hogy megírtam-e a szabadidőmben, amit te elveszel tőlem… Ezen kívül még tökön is akarja rúgni az iskolaigazgatót, de ez már mellékes. Azért teszi a dolgát, jó tanuló, csak sokat puffog közben.
A lényeg, hogy én pontosan ugyanilyen voltam. Tizenkét éves koromban, átfúrtam egy éjjel az orromat. Fekete bördzsekiben jártam és nem voltam hajlandó beállni a sorba. Anyukámék tűrték, szó nélkül. Egyszer volt egy olyan családi összejövetel, azt hiszem a nagyapám születésnapja, amire nem mehettem be,  mert punknak voltam öltözve, tenyérnyi miniszoknyával, piros csizmában, éppen zöld hajjal… : ))))
Édesanyám egyszer dühében azt találta mondani, hogy mindent vissza fogok kapni a saját gyerekemtől. Kamatostul. Igaza lett… A különbség csupán annyi, hogy én gyerek-pszichológus lettem… : ) És immár tudományosan tudom, amit anyukám ösztönösen is tudott, hogy a kamaszkori indulat olyan, mint Shreknél a fing. Jobb kint, mint bent… Tulajdonképpen ennyit tanultam meg az egyetemen. De ezt nem fogom soha elmondani a pácienseimnek, mert különben éhen halok. : )))

Most, ha a születésnapomon, tárgyilagosan végignézem életem első negyven évét, azt kell mondjam, semmit sem szereztem eddig mást, mint élményeket és tapasztalatot. A szeretteimen kívül nincs más vagyonom, drága festményem, túl sok iskolám, diplomám, menő autóm, tiszteletbeli rangom. Fizikai értelemben véve és egoista szemszögből igazából semmim nincs, pár jó ruhán, cipőn és táskán kívül. A szerzés, mint tevékenység valahogy kimaradt az életemből. Ez nem azt jelenti, hogy szűkölködnék, de ami jutott, sosem a szerzés utáni vágyból adatott meg, s talán épp ezért, s nem is véletlenül, de egyszerűen csak az ölembe pottyant. Így talán kissé jobban jártam, s talán a Jósitennek köszönhetően szerencsésebb vagyok, mint azok, aki életük első negyven évét a szerzéssel töltötték, lemaradva egy csomó élményről. Akik szerezni akartak, de nem szerezték meg azt, amit szerezni kívántak. Azoknál is jobban jártam, aki megszereztek, amire vágytak, de nem éltek, és azoknál is, aki szereztek, csak épp nem azt, amit szerezni szerettek volna, de most már lehetetlen megszabadulni tőle és koloncként lóg a nyakukban.
Amíg mások szereztek, én ösztönösen és legtöbbször felelőtlenül éltem. Szerettem, utáltam, gyötrődtem, örültem, felszálltam, leestem, züllöttem, megtértem. Hogy az életem második, remélhetőleg hátralévő 40 évében legyen mire visszagondolnom. Azért igyekeztem jó emberként élni, legtöbbször nem sok sikerrel, de Isten látja lelkem, hogy igyekeztem, mert pontosan tudtam, hogy az első 40 évben vetek, azután meg aratok. Igyekeztem jól vetni. Meglátjuk, milyen lesz az aratás. Hogy megérte-e így élni.
Egyetlen egy dologra vágytam: hogy olyas valamit csinálhassak, amibe nem szólhatnak bele, amit akkor csinálok, amikor akarok, úgy, ahogy akarom. Ez lenne az írás… mivel mással is ünnepelhetném a születésnapom, mint e tevékenységgel… : )

1.15.am
Hatalmas tömeg, a gyerekem elkallódik. Látom őt egy férfi kezében, ahogy felkapja, megcibálja és magával viszi. A kicsi elkeseredetten sír. Rohanok utána a tömegen át, elérem őket és a körmeimet mélyen belevágom a férfi nyakába, közben a haragom a körmömnél erősebben és mélyebben hatol a férfiba. Érzem. Érzi. Ettől fájdalmasan felszisszen, elengedi a fiam. Én felkapom őt, és megyek vele tovább a tömegben.

2.26.am
Csecsemőt tartok a karomban, de folyton kicsúszik a kezemből. Odakoccolom a fejét a falhoz. Aztán épphogy elkapom a lábainál fogva, miközben a teste tehetetlenül hátrabucskázik.

3.01.am
Futok a szerelmemmel a villamos után, de az éppen csak lassít és én nem tudok felugrani magassarkúban. Ő mondja, hogy sebaj, intsünk le egy taxit, de tudom, hogy neheztel rám, mert szeret spórolni. Engem is furdal a lelkiismeret, mert én is.

4.17.am
Fekszem az ágyon. Az a félelmetes benne, hogy pont azon az kínai kanapén, amin épp a valóságban is alszom. Egyszer csak érzem, hogy nem tudok megmozdulni. Mindenem elzsibbad, hang nem jön ki a számon. Emelném a kezem, semmi. Próbálom a lábam, semmi. Muszáj, hogy álmodják, gondolom álmomban. És igen, felébredek, de mégsem mozdul egy tagom sem. Iszonyú rémület fut át rajtam. Agyvérzést kaptam, de a gondolkodásért felelős terület érintetlen maradt. Hogy a szarba mondom el, hogy ugyan folyik a nyálam, és nem tudok moccani, a szememet sem kinyitni, de egyébként érzek, gondolok és tökéletesen tiszta a fejem? Aztán hálistennek végleg felébredek. Gyűlölüm ezt az álmomban felébredek, de mégis alszom elmetrükköt.

5.29.am
Mennék már a dolgomra. Sőt, rohadtul sietnék. Erre két idegen, bazi nagy kutya fekszik az előszobában. Visszarohanok a szobába, a gyerekek pornófilmet néznek. Ezen kiakadok. Észreveszem, hogy két kurva nagy bagoly ül az asztalon, amiktől rendesen félek és további kutyák érkeznek. Próbálom kiterelgetni őket a szobából, a bőrömön érzem a szőrős állatok testét, ahogy morogva kavarognak körülöttem, és rettegek tőle, hogy összeverekednek vagy megharapnak. A lakásban egyre nagyobb a kosz, a csaholás, a káosz. Szedem össze a a szemetet, irányítom a kutyákat, közben a gyerekek éhesek. Halál nyugodtan fekszenek. Én mintha egyre részegebb lennék, csak bizonytalanul tántorgok, alig találom az egyensúlyom, nekiesem a falnak, egyre homályosabban látok.

A kérdésre egyetlen helyes válasz adható, sőt már a kérdés eleve magában hordozza a választ: azért félünk önmagunk lenni, mert nem vagyunk azok… legalábbis azt gondoljuk.
Jézussá, Buddhává, soványabbá, boldogabbá akarunk válni. Mert, amilyenek most vagyunk, az nem jó, nem szerethető, nem tiszteletreméltó.
Így nevelünk gyereket is. Elvárjuk, hogy szorgalmasabb, bátrabb, figyelmesebb, türelmesebb legyen. De egy gyermek a létezés egyedi lehetősége, nem kitűnő tanulóva kell válnia, hanem elsősorban önmagává. Ez sokkal nagyobb kincs. Ehelyett mi pontosan ellentétes dolgot teszünk, eltérítjük őket önmaguktól, megtanítjuk a képmutatást, az érzelmek elfojtását, a rivalizálást, a hazugságot. Aztán a gyerekek szép lassan megfeledkeznek önmagukról és beállnak a sorba. A tiszteletért és megbecsülésért végül elkezdenek úgy viselkedni, amit látni szeretnénk tőlük, olyanokat mondani, amit hallani akarunk. Mindettől egyre álságosabbak, egyre görcsösebbek és frusztráltak lesznek, miközben lassan, de biztosan távolodnak valódi énjüktől. A gyengébbek eltávoldva önmaguktól félni kezdenek, a bátrabbak néha szemtelnül szembeszállnak, de mi rendre letörjük, elnyomjuk ezeket a reakciókat, betörjük őket, míg így vagy úgy felnőnek és végül sehol sem találják majd sem önmagukat, sem a boldogságot. Képtelenek lesznek önmagukat adni, mert réges régen, elvesztették vele a kapcsolatot. Az ördögi kör folytatódik.
Önmagunknak lenni, ahhoz bizony bátorság kell és sokszor nem is kifizetődő. Ha valaki őszinte és vállalja önmagát, akkor az emberek bizonyosan bolondnak nézik, néha megvetik, máskor kinevetik vagy megszólják. Bátorság kell ahhoz, hogy azt mondjam: nem számít, mit gondoltok rólam, csak egyetlen dolog számít, hogy boldog legyek. Enélkül a lázadás nélkül, senki nem lehet szabad.
A másik út, hogy a megbecsülést, köztiszteletet választod, énekled a hamis hangokat, mondod, amit hallani akarnak tőled, teszed, amit elvárnak, hogy megtegyél, s ez egy szinten kényelmessé teszi az életet, de nem boldoggá.
Mert egyszer-egyszer muszáj feltenni a félelmetes kérdést:  - Vajon önmagam vagyok? Boldog vagyok?
S végül miért félünk önmagunk lenni? Mert már nem tudjuk kik is vagyunk igazán, olyan régen találkoztunk igazi magunkkal. Rettegünk attól, hogy akit meglátunk a tükörben, miután letettük a sok álarcot és hazugságot, az nem is szerethető vagy tiszteletreméltó. Ezért sokszor szembeszállunk a Létezéssel és meg sem nézzük, hogy egyedi, megismételhetetlen és csodálatos emberi lénynek születtünk, aki már eleve önmaga, az Aki, akinek nem kell valamivé vagy valamilyenné válnia.
Felébredni nekem annyit jelent, hogy vállalom a kockázatot, nem számít mi lesz, visszatérek önmagamhoz.  Nem Buddhát és Jézust követem, önmagamat keresem meg. Nem akarok senkihez hasonlítani, mert mindenkiből csak egy van. A társadalmakkal szemben a Létezés nem akar másolatokat és birkanyájat. Bátor és boldog egyéniségeket szeretne látni, mely a legértékesebb jelenség.

Kriszti, a sógornőm extra titokzatos. Sosem panaszkodik, a titkait nem fecsegi szanaszét, nem is tudom, hogy igazán vannak-e neki. Hivatalosan nincsenek…
Soha nem vesz fel mélyen dekoltált topot vagy rövid szoknyát, mégis legtöbbször csinosan öltözik, már amikor nem győzedelmeskedik felette a farmer, régi póló, kitaposott tornacipő szeretete. Nem láthatja senki betegnek vagy szomorúnak, azt nem viseli el, ha így van, inkább egy kis időre eltűnik. Ám ilyen ritkán fordul elő. Többnyire ugyanis reggeltől estig tevékenykedik. Keveset beszél, nem locsog-fecseg feleslegesen és a virtuális teret sem szennyezi tele pletykálkodó és üresen kongó email-ekkel. Mégis ő az, akire mindig számítani lehet, mindenről tud vagy inkább mindet lát avagy leginkább magától észrevesz, emiatt pont akkor bukkan fel az ember mellett, amikor kell. Nem előbb, nem később, nem többet és nem kevesebbet. Pont amennyit kell. Sokszor láthatatlanul. Küld egy könyvet, amire a másiknak épp szüksége van. Telefonál és megkérdi pont azt, amit meg kell. Nem tudom, hogy csinálja, de ilyen távolságból is mindig tudja, minek örülök igazán.
A környezetében lévő, eltévedt embereket nem kritizálja, sosem mondja meg nekik, mi lenne a helyes. Nem ítélkezik, mégis vagy épp ettől valahogy sokan megváltoznak mellette és találnak rá egy teljesen másik útra, mint amin addig jártak. Segít, anélkül, hogy a másik észrevenné, hogy segít, mert a dicsőségből sosem kér. Erőt sugárzó, mint egy magas hegy, de az ereje láthatatlan, nem fölényes vagy hivalkodó. A szeretete nem negédes és látványos, mégis mindennél erősebben odaadó, sosem rest vagy önös. Legyőz bármit, még egy olyan betegséget is, aminek a nevét, mint Voldemortét, most nem mondom ki.
Ha Kriszti nem lenne a sógornőm, akkor is az lenne. És ha egyszer már nem lesz az, akkor is az marad. Mert ez a rokonsági kapcsolat olyan nekem, mint a köztársasági elnöki tisztség, visszavonhatatlan, és örökké tart. És még azon túl is.
Néha, amikor elkeseredek, hogy milyen lelketlen ez a világ, elég ha Krisztire gondolok, s hogy Ő van, máris jobb kedvem lesz. Mert tudom, hogy ha rajta múlik, befoltozza az ózonlyukat és megoldja a világgazdasági válságot is, nekem elég csak nyugodtan hátradőlnöm.

Tánc közben stabilan kell állni a lábakon. Egy lábon is. Sőt, csak akkor igazán, mert különben nagyot lehet esni. Nem szép, ha az ember meginog vagy kibillen az egyensúlyából. A lépéseket gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni kell, hogy gondolkodás nélkül, a tánc öröméért mozogjon a test. Erőfeszítéseket muszáj tenni, ám erőlködni tilos. Egyrészt mert ha erőlködik az ember, általában megsérül, másrészt az erőltetett tánc nem is szép. Egy dolog táncolni a lábbal és egy másik lélekből táncolni – mondják a táncosok.
Pont mint az életben. Ami a táncra igaz, mind igaz az életre is. Stabilan kell állni a lábunkon, néha féllábon is. Sőt, csak akkor igazán, mert különben nagyot lehet esni. Nem szerencsés, ha az ember kibillen az egyensúlyából, mert ettől sérülékeny lesz. Akár csak a táncot, az életet is sok fáradtságos gyakorlás után lehet igazán élvezni, de erőlködni nem érdemes. Egy dolog élni testből az életet és egy másik lélekből.

A férfi egyedül, magányosan élt. Volt egy fotelje, amibe csak ő ülhetett bele. Amikor a haverokkal péntekenként összejöttek kártyázni, akkor is. Eszébe sem jutott senkinek, hogy belehuppanjon a fotelbe. Tudták, hogy a fotel szent dolog a férfinak. Még a dédnagyapjáé volt. Lehetett péntek, lehetett hétköznap, akár kártyaparti, sörözés vagy mozizás, a fotel az övé és senki másé nem volt. Tiltott terület. Tiszteletben is tartották a haverok. Mindenki a kanapéra fészkelte be magát a sörökkel, csak a férfi ülhetett a fotelbe. Így volt ez megszokott, így volt ez rendjén.
Aztán jött az a lány. A férfi először akkor szeretett belé, amikor a lány önfeledten kacagott a bugyuta viccein. Aztán akkor, amikor látta őt főzni. Harmadszor, amikor szomorú volt és a lány csak csendben, szavak nélkül simogatta.
Aztán mikor felfedte előtte legtitkosabb vágyait. Azután mikor a lány elmesélte legféltettebben őrzött titkait. És ahogy egy réten fekve a lány megkérte, hogy olvasson fel neki. Akkor is, amikor felhőket bámultak különféle alakokat beléjük képzelve. És amikor először táncoltak együtt.
Meg amikor felébredt éjszaka, és a lány még álmában is szorosan ölelte. Aztán mikor már ébredéskor is az első, és este az utolsó gondolata is a lány volt. Bármeddig képes volt benne gyönyörködni. Éjszakákon át, álmatlanul.
Leginkább a kezeit szerette nézni. Nem a mellét vagy a fenekét, ahogy azt a haverok gondolták. A kezeit. Gyönyörű kezei voltak. Fehér, akár a hó, rövid és ápolt körmökkel. Kedves kezei voltak, amilyen maga a lány is volt. Nem is mesélte el mindezt a haveroknak, de elöntötte, hogy bemutatja nekik a lányt.
Péntek este volt. A haverok gyülekeztek a kártyapartira. Aztán megjött a lány is. Először járt a fiú lakásában. Kedvesen bemutatkozott, majd leült a fotelba. A többiek először értetlenkedtek, majd csendben felnevettek, miközben a fiú lekuporodott a kanapéra a haverok mellé.

Találtam egy szingapúri balettiskolát, akik lelkes amatőröknek is indítanak csoportot. Olyanoknak, akiknek volt már valami közük a baletthez, de sosem voltak táncosok. Akik valaha tanultak balettet, de most csak a tánc öröméért szeretnének táncolni. Nem vártak sokat, az öt alaplépés ismerete, ennek némi kombinációja és megfelelő erőnlét volt a feltétel.
Az öt alaplépést és a pirourette-t nem felejtettem el, mégis csak három évig balettoztam. Sőt, fejben sokkal többet is tudok ennél, mert belül sokat táncoltam… meg amikor nem látott senki.
Némi önbizalomdopping után, el is mentem hát a beiratkozásra. A próba előtt már napokkal csak gyakoroltam, nyújtottam és gyakoroltam felváltva. Plusz, súlyzóval futottam és mozogtam, hogy letéve azt, könnyedebb legyek. Ettől aztán a nagy napra pont olyan izomlázam lett, hogy féltem, nemhogy a rúdig, a küszöbig sem tudom felemelni a lábam. Aztán bekentem magam ezzel azzal, jól kinyújtottam magam, vettem egy nagy levegőt és elindultam.
Sokkal nehezebb volt, mint vártam. Azt képzeltem, hogy együtt eltotyorgunk, aztán a pénz miatt úgyis mindenkit örömmel befogadnak. Ehelyett egy kedves balettos fiú, egy táncos számára pofon egyszerű, tulajdonképpen nem is koreográfiát, csupán valami kortárs mozdulatsort eltáncolt, amit együtt, majd a fiúval kettesben is el kellett táncolni. Teljesen lefagytam, de már nem volt visszaút. Szerencsére nem elsőnek mentem, így volt időm lesni és memorizálni. Minderre azért volt szükség, hogy a jelentkezőket képességeik szerint csoportokra osszák. Talán mondanom sem kell, hogy a gyengébbek közé kerültem, de ez egyáltalán nem érdekel. És nem csak azért, mert a gyengébb csoportban is fantasztikus képességű nők vannak, és nem csak azért, mert mostantól hetente kétszer nem csak az üres szobában táncolgathatok.  Hanem mert legyőztem a tánccal kapcsolatos félelmeim.